Mintha most, mindent hirtelen még meg kéne élnünk, mintha nem hinnénk, hogy lenne időnk.
És habzsolunk. Mindent. Jól bezabálunk és még is éhesen szédelgünk. Hányingerrel.
Értéktelen dolgokat habzsolunk. Pont olyan az egész mint a nem teljes értekű étel. Finom, de fél óra múlva éhes leszel. Nincs az a finom érzésed, hogy jót tett, hogy többé tett, csak megint éhessé tesz. Kielégítethetetlenül éhessé.
Habzsoljuk az ingereket. Az érintést. A jólétet. A figyelmet. A szexet. Az élményeket. Aztán meg még sem marad meg semmi. Talán még egymás nevére sem emlekszünk. Átfutunk egymáson. Egyik oldalról a másikra.
De mennyivel jobb lenne, ha megmaradnánk egymásban. Ha nem felejtenénk, mert felejthetetlent kapunk és adunk. Adhatnánk időt egymásnak, ahol van lehetőség nem csak átfutni egymás lelkén, hanem megismerni.
Nem úgy mint egy gyorsétteremben, hanem úgy, mint egy hosszú, mély, valódi ízeket adó, gyertyafényes vacsoránál. Olyanon ami megmarad. Talán nem lennénk ennyire idegenek. Akik éhséget adnak csak egymásnak. Valódi jelenlét helyett.