Nem azért amiért szoktuk, hogy szükség van a másikra. Nem azért amit tanultunk. Nem a szokásos energiavesztéses játszmákhoz. Nem a drámákhoz. Nem azért mert nem bírom egyedül. Nem ezért.
Már ki merem mondani, hogy szükségem van rád. Nem azért, hogy egész legyek. Hanem azért, hogy teljes. És ez nagyon nagy különbség.
A Férfira van szükségem. Nőként.
Nem kislányként, Apára. Nem megsérült Hercegnőként egy megmentő Lovagra. Nem cselédlányként a Királyra, hogy legyen birodalmam. Van birodalmam. Meg tudtam teremteni.
Úgy van szükségem rád, mint ahogy a táncban egy jó partnerre. A ritmusodra. Arra, hogy vezess. Arra, hogy harmóniában legyen az, amit közösen alkotunk. Alkotni akarok veled. Ha azt mondják rossz a világ, akkor egy jobbat. Célokat kitűzni. Menni előre. Haladni. Létrehozni. Teremteni.
A Férfira van szükségem. Nőként.
Egyenrangú alkotásra. Támogatásra. Bőségre. Nem tökéletességre. Nem illúzióra. A valóságra.
Partnerként közösen teremteni.
Nem együtt élve túlélni az elkülönülésben. A magányban. A harcban. Ahogy az szokás.
Az erőnket szeretném összetenni.
Legyőzhetetlenné válni. Harc nélkül győzni a világ felett, onnan ahonnan valóban lehet győzni. Az összefogásból. A szeretetből. A közös bázisból.
Nem tudtam ezt mindig. Vagy nem tudtuk. De azt hiszem nincs más igazi esély, nekünk és a gyermekeinknek, csak ha a Férfi és a Nő, maga mögött hagyja a félelmet. Az önzőséget. Az elkülönülést.
Ha kimondja. Szükségem van rád!
Az élet megalkotásához. Hogy haladjunk. Teremtsünk. Közösen. Amíg még van hozzá erőnk.
Mert annyira hamar elreppen az életünk. Mert nem fog úgy sem maradni semmi, csak az amit közösen teremtettünk és értékké varázsoltunk.